Szombat reggelente, amikor talán mindenkinek ráérősebb, nincs rohanás, és lassan elcsitul mögöttünk a hét zaja, fotelbe kucorodós énidőre hívjuk az olvasót. Ilyenkor talán van időnk egy bögre kávéval vagy teával bevackolni magunkat kedvenc helyünkre, a lelkünkre hangolódni és elmerülni belső világunkban. Ehhez kínáljuk ezt az írást!
Koronavírus – miből áll a lelki túlélőcsomag?
Liszt, cukor, élesztő, wc papír, maszk, kézfertőtlenítő
avagy
A legszükségesebb alapok a lelki háztartásban koronavírus idején
Járkálok a házban, teszem a dolgom, lüktetnek a feladatok a fejemben, a szívemet is elérik, éjszaka nyugtalanul alszom, de hajnalban ébredek. Aggódom, féltem a gyerekeimet, a férjemet, én erős vagyok, de ők, őket hogy tudom segíteni, védeni, felvértezni, felszerelni, hogy tudok a család számára muníciót képezni. Persze, vegyünk pár kiló lisztet és cukrot, élesztőt is keresek még a másik boltban, itt elfogyott, szájmaszkunk nincs, ki sem mozdulunk itthonról két hete, senkivel nem találkozunk, kézfertőtlenítőt vettünk… de inkább a lelkünk megnyugtatására. És mindeközben nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi lesz a lelkünkkel. Mennyi mindent megteszünk a fizikai környezetünkben azért, hogy „felkészültek” legyünk, és közben úgy érzem, megint háttérbe kerül a lélek, a lélek dolgai, a lélek kamrapolcai. Aztán ahogy megnyugszunk, hogy van elég liszt meg cukor, élesztő is és a WC papír sem fog hetekre kifogyni a városka végi szupermarketben, van lehetőség picit leülni és befelé figyelni. És ekkor kinyílik a belső kamránk ajtaja. Résnyire. Hívogatóan. Gyere be. Nézz körül. Itt hogy állsz a tartalékaiddal?
„Tárazz be, spájzolj be, két heti készleted legyen, az az előrelátó, raktározz, viszont ne pánikolj, hagyj másoknak is! Hogy ha majd nem lehet kimenni, ha bent kell maradni, akkor is kihúzzuk valahogy…”
Tartalék, muníció (háborús helyzetben), kincstári tartalék… hogy ha beüt a krach, pár hétig akkor is… megéljünk valahogy…
Két hete harsogják a fenti mondatokat hírek, felhívások, posztok.
Amikor megjelent a vírus, a fizikai készültségtől volt hangos a világ. Felkészültségről beszéltek, ám amikor egyesek ocsúdni kezdtek, komolyan venni a helyzetet, addigra sok helyen már nem lehetett kézfertőtlenítőt kapni. Az élesztőért pedig közelharc folyt a bevásárlóközpontok polcainál.
Hirtelen felértékelődtek az alapvető dolgok.
A mentális, lelki „készülődés”? Ekkor erről még nem volt szó. Lelkileg akkor kezdtünk „készülődni”, inkább akkor ocsúdtunk fel és jutott végre figyelem a lelki folyamatokra is, amikor már itt volt a vírus, komoly szigorító intézkedések történtek.
Ez meghozta, hogy jobban figyeljünk a belső lelki világunk igényeire: melyek annál hangosabban kérnek szót, minél jobban szűkülnek a külső világ keretei. Minél inkább a bőrünkön érezzük a vírusjárvány mindennapi életünket fenyegető hatását, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy sürgető, égető a lelkünk kamrapolcain is szétnézni: mi az, amiben hiányunk van, miből lenne szükségünk felhalmozott készletekre, hogy „túléljük”.
De hogy is néz ki a lelkünk raktára? Mit találunk a belső világunk spájzának polcain? Hol tudjuk ezeket beszerezni? Lehet-e belőlük felhalmozni? Tudok-e annyit venni belőle, hogy másnak ne maradjon?
Hogy ha „beüt a krach”, hol, miből van nekem kétheti lelki tartalékom?
A fizikai világ alapfelszereltségéhez hasonlóan megvannak a lelki világunk alapfelszereltségei is. Az otthonlét bőven adott időt arra, hogy eltöprengjek a mindenhol hangoztatott alapkészlet lelki vonatkozásain:
Liszt
Ez a gabonából őrölt por alakú valami… alapélelmiszer… kenyér lesz belőle, a betevő, a mindennapi. Az idők hajnala óta készítenek belőle élelmiszert, szerves része az életünknek, alapvető, szükséges, mindennapi.
Egy hosszú folyamat végterméke, benne van a búzamag, vetés, növekedés, érlelődés, aratás, tisztítás, aprítás, válogatás, őrlés. (Halljuk, ugye, hogy a most zajló lelki folyamatainkkal hol rezonálnak ezek a szavak?)
A liszt útján, jelentőségén tanakodva tudatosítom, hogy egy hosszú folyamat eredménye az, ami mindennapivá, a természetes, megkérdőjelezhetetlen részévé válik az életünknek. Ez a felismerés pedig az apró lépések létjogosultságára tanít, arra figyelmeztet, hogy van következő lépcső, van következő állomás, van hova megérkezni. Ez a folyamat türelemre hív: hogy minden változás, amit el szeretnék érni, folyamatban történik, van, hogy cselekvés kell hozzá, van, hogy aktív várakozás. Jelen esetben mindkettőre szükség van. Tenni és aktívan várni.
Cukor
Számomra most az, ami édesít, vagy az, ami látszólag feldob. Nem az egészségipar véleménye a kiindulópontom, hanem a szimbolikus jelentés. A belső kamrapolcomon keresem a cukor megfelelőjét.
Édes… az egyik alapíz, nem jobb vagy rosszabb, mint a sós, a keserű vagy a savanyú. Mindre szükség van, mindet érzékeljük. Ezek közül az édes az, amelyik mosolyra fakaszt, örömöt, megelégedettséget hoz, jól esik az édes íz, lekerekíti az étkezést. Édesítem a kávémat, a teát, a sütemények alapja, életre kelti az élesztőt, jókedvünk lesz tőle. Elképzelhetetlen az életünk az édes nélkül. A szó maga a szeretet kifejezése is, Édesem… mondjuk annak, akit nagyon szeretünk. Édesebb, elviselhetőbb, vidámabb tőle az életünk. Örömöt hoz.
Most, ebben a megváltozott helyzetben mi édesíti meg az életemet? Figyelek rá, hogy legyen elég édes pillanat? Hogy ne hamis örömöt kínáló, gyomrot megfekvő, kilókat ránk pakoló pseudo élet-édesítőkhöz meneküljek a sóvárgás idején? Mert sóvárgunk… most talán jobban sóvárogjuk azt, ami vidámmá tesz, ami örömöt ad, ami feldob, ami derűt csempész a karantén-létbe, hiszen így könnyebben tudjuk a napjainkat vinni és erő születik az életünkben való helytálláshoz.
Élesztő
Kicsiből nagyot csinál, valami olyan dolog, ami képes arra, hogy a körülötte lévő közeget megnövessze, felnövessze, rugalmasítsa, könnyítse. Cukorból származik és cukor kell hozzá, hogy megerjedjen és beinduljanak azok a kémiai folyamatok, amelyek segítségével meg tud történni a kelesztés. Keleszt – felkeleszt, a fekvő, kicsi, rugalmatlan állapotból egy laza, lágy, rugalmas közeget hoz létre.
Az én életemnek mi az élesztője? Mi az, amire feléledek? Mi az, amitől az életerő megnő bennem? Mi az, ami segít abban, hogy a bennem lévő kicsi szikra, inspiráció, ötlet, hívás, gondolatmorzsa erőre kapjon, felnövekedjen, tett legyen belőle? Mi az, és honnan szerzem? Kitől kapom? Meddig megyek el érte? Sorban állok-e a kedvéért? Odamegyek-e másokhoz, akiknél látom, hogy van és mondom-e nekik, ebből én is kérek?
Wc papír
(Ebből vajon mit lehet kihozni?) Tabu szerű, kicsit kínos vidékre vezet, legalábbis közmegegyezés szerint. De most azon túllépek. A tabu mögé nézek és keresem a lelki vonatkozást, párhuzamot. Itt is. Csakazértis.
Tisztítás, tisztulás, törlés, eltüntetés, kitörlés, tisztaságra vigyázás, megújulás. Ezek az első asszociációim. Aztán kicsit utánanézek a WC papír történetének (Wikipédia, mi más): sokféle forma van, puha, illatos (már a 14.században is illatosították a wc-papírt, ez nem a modern kor emberének vívmánya és kényeskedő úri hóbortja), részekre szedhető, a perforáltság a 19. század találmánya. A 6. században még az igénytelenség jele volt Kínában, hogy nem vízzel mosták meg magukat az emberek szükségletük elvégzése után, hanem papírral törölték meg a szóban forgó testrészeket. Mennyit változott a világ! (Vagy nem olyan sokat?)
Olvasom, sejtem, sokféle anyagot használtak a történelem folyamán tisztálkodási célra. Gyapjat, kendert. Növényi részeket. Fadarabokat. Követ. Homokot. Havat. Rongyokat. Gyümölcshéjat. Rúdra tűzött szivacsot.
Még lúdtollat is.
A lelkünk higiéniájában hogy is néz ki ez? Mivel távolítom el magamból azt, ami kiürül? Engedem-e, hogy aminek ki kell jönnie, az távozni tudjon? Vagy bent tartogatom, feszültséget, szorongást, görcsösséget, rugalmatlanságot, függést generálva… Mivel tisztítom magam, mi a saját rítusom, eszközöm arra, hogy a felesleget, a távozni akaró dolgokat letöröljem, kitisztítsam, eldobjam? Hogy teret készítsek annak, ami valójában táplál és erőt ad?
Szájmaszk
A szánk elé rakjuk, nem a fül, szem, vagy más testrészek elé. A száj a kapu, a védekezőrendszerünk kapuja, az egyik legkiszolgáltatottabb rész, sérülékeny, ugyanakkor szabályozható. A kórokozók, vírusok itt bejutva megtámadhatják az egész szervezetet és ami innen kijön, az megfertőzhet másokat.
Másfelől a táplálkozás, a kapcsolódás, a kommunikáció kapuja.
Ereje van, mégis védelemre szorul.
A maszk pedig? A védelem, az elhatárolódás, a határképzés szimbóluma.
Elgondolkodtat… Mivel védem magam? Mitől fontos most elhatárolódnom? És mitől nem szükséges? A védelmi sorba állított eszközeim valódi védelmet nyújtanak, vagy csak a látszatát annak, hogy engem nem érhet baj, biztonságban vagyok? A látszatát, ami átmeneti, rövid ideig tart, hosszú távon pedig alattomos belső szorongást, feszültséget okoz, mert a szívem mélyén, ott, ahol már nem tudok hazudni magamnak, pontosan tudom, hogy ezek az eszközök nem a védtelenségemre adott valódi, gyógyító válaszok, csak a válaszkeresést elodázó álmegoldások (túlzott evés, fölösleges csacsogás, szidalmazás, alkohol, stb).
Fertőtlenítő
A külső környezetben lévő kórokozók elpusztítására, fertőző képességük inaktiválására való. Kórokozó, károkozó… Elpusztítja, inaktiválja, ellehetetleníti a működést, érvénytelenít. Orvosi kontextusban értelmezve a műtéti eljárás során arra szolgál, hogy a nyitott testüregektől távoltartsa a kórokozókat.
Elgondolkodom…Nekem is szükségem van rá, hogy a lelkemben attól, ami nyitott most, a sérülékeny részektől, a tátongó űrtől vagy a bizonytalanság, aggodalom, félelem, feszültség, kapkodás réseitől távoltartsam mindazt, ami ott még nagyobb kárt okozhat. Hogy a kinyílt részek ne fertőződjenek, ne burjánozzon el az erejük, hanem megmaradjanak egy tiszta, fertő nélküli közegben, biztonságban, a lélek polcain és a maguk ritmusában, a maguk üteme szerint tegyék a dolgukat: jelezzenek, figyelmeztessenek, hívjanak a befelé figyelésre és a belső munka elvégzésére.
Itt zárul a sor… lezárul valójában? Vagy további gondolkodásra, lelki párhuzamok felfedezésére hívogat… Hogy egyensúlyba kerüljön a külső és a belső világunk. Hogy megfelelő és szükséges figyelmet kapjon mindkettő. A külső most nagyon hangos. A belső szót kér. Egyre hangosabban.
Így hát…
Bevásárolok, betárazom a lelkem spájzának polcaira mindazt, ami alapvető, ami a folyamatok létjogosultságát jelentő erő, mindazt, ami valóban megvidámít és édesebbé teszi az otthon töltött napokat, heteket, a sokadik helyre is elmegyek azért a kis hozzávalóért, ami megkeleszti, felnöveszti a bennem ébredő indulásokat, elhatározásokat. De beszerzem azt is, ami megtisztít, megvéd, megóv a káros hatásoktól, attól, ami rombolni, lehúzni, erőtlenné, beteggé tenni akar, gyengíteni. Nem hagyom magam, minden erőmre szükségem van.
Végiggondolom…
Megírom a bevásárlólistát…
Nagyobb mennyiségeket a szokásosnál.
Hogy sokáig kitartson.
Írta: Nagy Eszter
Mentálhigiénés pedagógus
